Az ultrahang története és felfedezése

Az orvosi ultrahang technológia folyamatos fejlődésen ment keresztül, és jelenleg létfontosságú szerepet játszik a betegek diagnosztizálásában és kezelésében. Az ultrahang technológia fejlődése egy lenyűgöző történelemben gyökerezik, amely több mint 225 évre nyúlik vissza. Ez az út számos személy hozzájárulásával jár szerte a világon, beleértve az embereket és az állatokat egyaránt.

Fedezzük fel az ultrahang történetét, és értsük meg, hogyan váltak a hanghullámok nélkülözhetetlen diagnosztikai eszközzé a klinikákon és a kórházakban világszerte.

Az echolokáció és az ultrahang korai kezdetei

Gyakori kérdés, hogy ki találta fel először az ultrahangot? Lazzaro Spallanzani olasz biológust gyakran az ultrahangvizsgálat úttörőjeként tartják számon.

Lazzaro Spallanzani (1729-1799) fiziológus, professzor és pap volt, akinek számos kísérlete jelentősen befolyásolta a biológia tanulmányozását embereken és állatokon egyaránt.

1794-ben Spallanzani a denevéreket tanulmányozta, és felfedezte, hogy látás helyett hang segítségével navigálnak, ezt a folyamatot ma visszhangosításként ismerik. Az echolokáció magában foglalja a tárgyak helyének meghatározását a hanghullámok visszaverésével, amely elv a modern orvosi ultrahang technológia alapja.

Korai ultrahangos kísérletek

Gerald Neuweiler *Denevérbiológia* című könyvében beszámol Spallanzani baglyokkal végzett kísérleteiről, amelyek fényforrás nélkül nem tudtak repülni a sötétben. Amikor azonban ugyanezt a kísérletet denevérekkel végezték, magabiztosan repültek a helyiségben, és még teljes sötétségben is elkerülték az akadályokat.

Spallanzani még olyan kísérleteket is végzett, amelyek során „vörösen izzó tűk” segítségével megvakította a denevéreket, de továbbra is elkerülték az akadályokat. Ezt azért határozta meg, mert a vezetékek végére csengő volt rögzítve. Azt is megállapította, hogy amikor zárt sárgaréz csövekkel elzárta a denevérek fülét, elvesztették a megfelelő navigációs képességüket, ami arra a következtetésre jutott, hogy a denevérek a hangra támaszkodnak a navigáció során.

Bár Spallanzani nem vette észre, hogy a denevérek által kiadott hangok tájékozódást szolgálnak, és az emberi halláson kívül esnek, helyesen arra következtetett, hogy a denevérek a fülüket használják környezetük érzékelésére.